Hajónapló

Álomszövői utazásaim során hajóra szálltam. A fedélzetre lépve megszüntettem az idő mindenfajta olyan múlását, amely nem a Nap állásától függ – és végre volt alkalmam saját kedvemre álmodni kicsit. Kicsit kuszák lettek, talán túl irizálóak is – de ez érthető lehet: olyan távolságokból (és közelségekből) szőttem őket, melyeknek vajmi kevés közük volt térhez és időhöz, s egyedül fontosságukkal voltak mérhetők.

Még mindig földibeteg vagyok.

•  •  •

A szavak olyanok voltak, mint mindig. A mozdulat nem.
S egy idő után már nem tudtam, melyikünk ritmusát hallom.

Ha sosem figyelted meg azt a pillanatot, pár perccel vihar előtt
– mikor fújni kezd a szél, de még bizonytalannak tűnik, tényleg szétszaggasson-e mindent; mikor már nem látod a napot, de a súlyos, sötét fellegek alól kiszűrődik egy olyan átható fény, mely felvillantja zaklatott szépségét a legszürkébb, legunalmasabb városnak is –

Ha nem figyelted meg sosem, nem fogod érteni ezt a furcsa lázat.
a fáradtságot, ami miatt még egyszer s újra körbejárom a várost
ezt a dühös és szomorú boldogságot
ezt a rettegő várakozást, amitől minden lehetségessé válik, s ami miatt végül nem történik semmi
ezt az álmot, amitől nem tudok elaludni.
Ezt a furcsa lázat, ami olyan, mintha az a fény, az a vihar előtti, a bensőmbe volna zárva;
mintha átvilágítana már-már áttetszővé égett bőrömön.

Nem gondolom, hogy ritmusainkat cserélni ily súlytalan dolog volna.

Posted in Mesék magyarul, Scripta and tagged .

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *